Názáreti

Holnap a boltokban lesz az új könyvem. Kell, hogy tudjanak róla. Mindjárt fogják érteni, miért.

Vallásos családban nőttem fel, hatéves koromtól kezdve ministráltam a Jó Pásztor Kápolnában. Már akkor sem szerettem azt, amit a vallás jelentett, már akkor sem kevertem a fogalmakat, tudni véltem, hogy a hit mást jelent.

Tizennégy éves koromban kimutatkoztam annak az istennek, "akit" a katolikus vallás annak nevez. Azóta istenben reménykedő ateistaként élek.

1969-ben Örkény István tanítványává fogadott, mesterem lett irodalomban és életben. Az utolsó vacsora című novellámat elolvasva megkérdezte, tisztában vagyok-e azzal, hogy minden írásomban Jézust írom. Nem tudtam. De a mesteremnek ebben is igaza volt.

Rájöttem, hogy a vallásos neveltetésem kitörölhetetlenül az agyamba vésett egy embert, akit Jézusnak hívnak. Akiről akkor még elég keveset tudtam, de annyit igen, hogy annak a vallásnak, amiből elmenekültem, nem lehet köze hozzá.

Évtizedek óta készültem erre a könyvre. Az évtizedek alatt bizonyossággá vált a sejtések halmaza: a Biblia "Krisztusa" (hideglelést kapok ettől a megnevezéstől) nem is hasonlít arra az emberre, akit Jézusnak hívnak. Az a harminc év körüli alak, aki jórészt (egy Lukács evangéliumában olvasható félmondat kivételével) tanulatlan ácsnak van leírva, csodákat tesz, és nem túl szellemes mondatokkal tanít, az nem lehet Jézus.

A világtörténelem legnagyobb hatású emberének kellett tennie valamit, amiért annyira gyűlölték, hogy később megölték.

Abból nem derül ki, mit tett, amit tudunk róla, abból csak annyi nyilvánvaló, ilyesmiért senkit sem feszítenek keresztre.

Az én könyvem egy emberről szól, aki Názáretben született (majd még visszatérek rá, Jézus nem Betlehemben született, tudományosan be van bizonyítva), és aki 9 és 19 éves kora között tette azt, amiről úgy gondolta, hogy tennie kell.

A világirodalomban (a szép- és szakirodalomban) semmi sincs, ami Jézusnak a 9 és 19 éves kora közötti életéről szól. Raj Tamás kutatott föl nekem egy etoni doktoranduszt, akit tizenvalahány évvel ezelőtt felhívtam, mert Tamás azt mondta, ez az ifjú valami ilyesmivel foglalkozik. A nagydoktori (nálunk ezt így hívják) disszertációját írta arról, miért nem tudunk semmit Jézusról például 9 és 19 éves kora között.

A világirodalom Jézusról szóló szép- és szakirodalmát a "Jézus élete" címszóval ellátott dobozban megtalálhatják. Az én könyvem ilyenformán nem Jézus élete - ez az ötbetűs név nincs is leírva benne egyetlen egyszer sem.

Ilyen a könyv borítója:

A kiadó kiválasztott részeket, amik itt-ott meg fognak jelenni. Ideteszek most egyet, hogy érthetőbb legyen, mi ez a könyv.

- Azt kérdezte akkor Heródes, már megszületett ez a zsidók királya? Azt mi még nem tudjuk, most keressük, hogy tisztességet tegyünk a színe előtt, mondtuk, és nem a zsidók királya, mert több lesz ő, mint király, de Heródes akkor már nem figyelt ránk. Ült, rémült tekintettel nézett maga elé, reszketett a keze, aztán felugrott, és kirohant. Nem is szólt hozzánk. Rossz nevelést kapott, arra gondoltam. Utána mentem, hogy elköszönjek. Akkor hallottam, hogy azt kiabálja, mindet, az összes gyereket, aki nincs még kétéves. Mindenhol, egész Júdában és Galileában, azonnal elpusztítani. Akkor a testvéreimmel kimentünk a palotából, és fellármáztuk Jeruzsálemet, hogy mindenki meneküljön, akinek kicsiny gyermeke van. És akkor este megláttuk a csillagot, és elindultunk Názáret felé.

Az öreg keresztbe tette karjait a mellén, meghajolt. A cardo elcsöndesedett, az árusok és az utazók kijöttek az oszlopok közül, mind többen lettek.

Állt a kőrisbotra támaszkodva, nézte az öreg burnuszost.

- Köszönöm, amit értem tettél. Szép a csillagmeséd.

Az öreg fölegyenesedett.

- Isten fiának tudnia kell, hogy Isten fia.

- Az én apámat Józsefnek hívják. És te is isten fia vagy, tiszteletreméltó aggastyán, meg ő is és ő is, mindenki. Hallottam már ezt a történetet, és nagyon csúfnak tartom a feltételezést, hogy isten kisdedek élete árán küldi a Megváltót. Mert akárhányat mentettél is meg, apámtól tudom, hogy Heródes gyerekek ezreit gyilkoltatta meg. Miattam? Te hogyan tudnál élni azzal a tudattal, hogy a születésed ezrek halálát okozta? Én nem akarok olyan isten fia lenni, aki áldozatokat vár, az élet ne követeljen vért, az élet ne foganjon vérben. Az az isten, akinek én a fia vagyok meg te is és mindenki, az az isten nem ilyen.

- Isten nem poroszló. Nem áll mindenki minden tette mögött, nem irányítja senki tetteit és gondolatait.

- Akkor miért az istenhit?

- Mert hinni Istenben egyszerű és nem jár semmiféle felelősséggel. Nem hinni, hanem tudni Isten jelenvalóságát nehezebb, mert nem várhatod, hogy helyetted gondolkodjon és helyetted cselekedjen. A gyerekeket a születésed után ölték meg, és nem azért, hogy te megszülethess.

A fazekas közelebb jött.

- Tudom végre, kiért halt meg a kisfiam. Tizenhat évvel ezelőtt Jeruzsálemben laktunk. Azt akartuk, hogy a kisfiam jól érezze magát Izráel földjén, és ne legyen Szkitopoliszba bezárva. Dávidnak neveztük el, féléves volt, amikor a katonák kitépték a feleségem öléből.

A fazekas úgy szorította kötényéhez a kancsót, hogy a kancsó megrepedt és összetört.

- A feleségem azon az éjjelen felakasztotta magát.

- Nárdus-kenőcs, mandragóra, koriander és ruta és minden – kiabálta egy szűkszemű, sárgaruhás kövér arab. – Nárdus-kenőcs, mandragóra, koriander – egyre halkult az arab hangja, ahogy közelebb ért, majd elhallgatott, megállt.

A fazekas letérdelt, összeszedegette a cserepeket.

- Mindenki tudta, miért gyilkol Heródes. És senki sem tudta, az ő gyereke lett volna-e a Megváltó. De mindenki, akinek megölték a gyerekét, abban reménykedett, hogy nem. Hogy a Megváltó megszületett és él. Megtisztelnétek azzal, hogy elfogadtok tőlem egy csésze adinamont?

Levette válláról a tarisznyát, maga elé engedte az öreg sábait, a széknek támasztotta a kőrisbotot, leült. A sárgaruhás arab kenőcskereskedő tett néhány lépést a fazekasműhely felé, gyékényből font sztamnoszát a lábához helyezte, mellette és mögötte felsorakoztak mind az árusok. Ő az, ő az, mondták egymásnak.

- Ez az idős, bölcs ember meghajolt előtted, és Isten fiának nevezett. Te ezt szépen és szelíden visszautasítottad. Én csak egy egyszerű fazekas vagyok, ezért arra kérlek, nézz itt most körül, nézd a sok embert, akik mind rád figyelnek. Milyen bizonyság kell neked? Négy napja ott voltam Jeruzsálemben. Álltam az ember mellett, aki elmondta a tömegnek, hogyan építettél tetőt a háza fölé, pedig szombat volt. Ott voltam az emberek között, akik téged hallgattak a nagy eső után, és veled mentek föl a Templomba, akik nélküled mozdulni sem mertek volna. Pedig nem is mondtad, hogy menjünk veled.

Ölébe vette a tarisznyát, keresgélt benne, aztán meggondolta magát, a tarisznyát visszatette az üres székre.

- Uram, milyen bizonyságot akarsz?

Két tenyerébe temette az arcát. A cardón csend volt, senki nem mozdult. Lassan felnézett, előbb csak a tömeg fölé, aztán egyenként a szemekbe. A kalitkaárus maszatos kislánya abbahagyta a majszolást, nagyra nyitott szemmel nézett vissza. A kenőcsös arab levette a tarbuszát, a kezében forgatta, majd visszatette a fejére, de nem egyenesedett föl, tekintetét a földre irányította. A vékony, hegyes szakállú koldus térdre ereszkedett, előbb az égre nézett, aztán az őt vizsgáló szempárba, karjait széttárta, gyűrött orrán könny gördült le. A kalitkaárus asszony lehajolt a kislányához, megcsókolta a haját, félszemmel nézett vissza. A sokaságban mindenki egyenként csak a rá szegeződő szempárt figyelte, és semmi, senki mást.

Nézte a csöndes és mozdulatlan embereket, mindenkit egyenként.

A fazekas halkan szólalt meg.

- Uram, ha te nem az vagy, akinek hiszünk, akkor miért halt meg a kisfiam? És még sokezer gyerek. Ez a tiszteletreméltó aggastyán és te talán tudjátok Isten jelenvalóságát, de minket engedjetek hinni. Istenben és az ő fiában.

Felnézett a fazekasra, aztán vissza a tömegre.

- Ha az vagyok, akinek hisztek, akkor feltámasztom a megölt gyerekeket. Ha az vagyok, akinek hisztek, akkor ezen a földön már nem volna gyűlölet. Volna harag és bosszúság, talán türelmetlenség is, de nem volna megvetés, nem volna lenézett és megalázott ember. Akkor négy napja Jeruzsálemben nem kellett volna fölmennem a Templomba, és nem kellett volna elzavarnom Annás főpap kereskedőit, mert akkor nemcsak kereskedők nem volnának, de Annás főpap sem lehetne főpap, mert nem volna aranyépület, amiben főpapok lehetnek olyanok, amilyen Annás főpap. Ha az vagyok, akinek hisztek.

Elhallgatott. Világos hajú, kékszemű fiú jött elő a tömegből, megállt Sidrák előtt.

- Büntess meg, uram, nem bírtam a tevéddel. Elfutottam szégyenemben, de nem éreztem jól magam, amiért elfutottam.

Sidrák felállt, körülnézett, aztán zavartan, szó nélkül visszaült.

A fazekas beledobta a kanalat a keverőtálba. A kezére fröccsent adinamont letörölte a kötényével, odament Sidrák asztalához, egyre gyorsabban törölgette a kezét, hogy ne látszódjék a remegése.

- Hogy hívnak téged, ne haragudj rám, amiért kérdezem, ki vagy te?

- Dávid vagyok, Adriel fia. Úgy neveztek engem Jeruzsálemben, hogy Dávid az árva. Akik fölneveltek, azt mondták, apám fazekas volt, Adrielnek hívták, meghalt, amikor anyám felakasztotta magát.

A fazekas odament a világoshajú, kékszemű fiúhoz, a fiú fejét a melléhez szorította, aztán nagyon lassan oldalt fordult.

Visszanézett a fazekasra. A tarisznyát közelebb húzta, mintha keresni akarna benne valamit, lehajtotta a fejét, de aztán fölemelte, megint a fazekasra nézett. Tekintete zavart volt és kicsit szomorú.

Sidrák halkan szólalt meg.

- Feltámasztotta a fazekas fiát.

Aztán hangosabban megismételte.

- Feltámasztotta a fazekas fiát. És mind a sokezer kisgyereket. Mind élnek valahol.

Gúni mondta először utána, majd a kalitkaárus asszony, aztán a kenőcsös arab. Aztán a mondat végighullámzott a tömegen.

- Feltámasztotta a fazekas fiát. És mind az összes gyereket.